„41 perc, amibe belefért a háború, a szerelem és a Blaha Lujza tér is.”
Semegi Zoltán · szerzői album · szövegkönyv · 9:16 klip előnézet
A kígyó, a kígyó, a kígyó Köröz fejem felett, Sasmadárnak szárnyán Szeli ketté az eget. A sasmadár meg éppen Kígyót fenyeget; Kettészelt egekben Köröz fejem felett. Hogy így repülni mentem, Suhintva felleget, Körző nagy magasban – Kígyó a sas helyett. Pogány szerencse sorsán, Hiszek hitem szerint: Kettészelt egekben Sugár a Nap, kacsint.
Bánom is én, most csak figyelem, mint játszik a fény a szemeden. Így ér majd a reggel énekét, egy madár énekli, szárnya kék. A szívnek elég egy pillanat, hogy arcában lássa arcodat. Jő egy madár, szárnya, tolla kék, a szerelem mindig elvakít. Refrén: Add meg a percet, áldd meg a szót, járjuk a táncot, teremtőm, ringató. Add meg a percet, áldd meg a szót, járjuk a táncot, teremtőm, ringató. Száz ördögöt hoztam, eladom, ha nem veszi senki: jutalom! Virágot fog kötni mind a száz kék madárnak százat. Refrén: Add meg a percet, áldd meg a szót, járjuk a táncot, teremtőm, ringató. Add meg a percet, áldd meg a szót, járjuk a táncot, teremtőm, ringató.
Mily messze csalt a csillagút, kémlelt csodát, nagy háborút, bogáncsot, vágyat, titkokat, bölcsőben ringó arcokat. Mi sejteti rég, hogy útra kelsz, szavakra majd szóval felelsz? Igaz barát és ringató: kémlelt csodát vagy háborút. Sír a felhő, majd partot ér, égből fakadt könny földig ér. Mindent lehet, ha vállalod, csillagok közt a hajnalod. Száz terve hangtalan vacog, múlást színlel, ha ráhagyod. Nyakamba vettem illatát, éltet hozott a mennyen át. Vér és arany a messzeség, váltságot fizet, enni kér. Drága föld, gyermeked vagyok, szeplőtlen megfoganhatok. Add kezembe szép, szelíd kezed, mint rózsa hajnal, ha ébredez. Járjunk így sodrást folyón át, mossuk le csillagút porát.
Szárba szökkent a szőke nyár, nem hagy nyomot a holdsugár. Izzadt ingünkön sötét folt, napszámra jár minden kobold. Porszem karcolja ujjaink, illatod hoz hajamba színt. Minden halál csak egyszer él, mosolyba burkol az estéli szél. Nagy hegyek közt, erdő felett, patak szalad, fut lejtmenet. Hűs árnyékban bőrödhöz ér, szád a számnak csókot ígér. Lázas a nap, vöröslő láng, mezőt hevítő délibáb. Illékony lidérc-messzeség, szemünkben szikrát gyújt a fény. Nem kell a rang, a kockaíz, gőzeink súlyán ezüst bilincs. Madár suhan az éjszakán, nem hagy nyomot a holdsugár.
Tejfehér Hold figyel, gyémántcsillagos éj, este is nap süt bent illatod szekerén. Üdvösség, angyalom, vártalak már nagyon, árváknak szekerén ez a szív: vörös ég. Ajkadon mese vár, tündérbál nyoszolyád, nem szédít elmúlás, száz halál kalapál. Csókodban erdőíz, dézsában dermedés, pókod, ha lepkét vár: jóízű ébredés. Hínár vagy vízifű, tükröző ájulás, sárban a lépteim – közjáték ez a lány! Váll fölött mennyi tűz, mészfehér kockakő, vashídon buborék: ujjam közt levegő. Száz babér vesszőért egy marék sót szórtál, udvarban csemeténk árva-kék óceán. Kis kert és benne ház, ott ér a nyújtózás, elázott templomok – most is rá gondolok.
Egy csigaészbe is elfér a harc, legyen már boldog: ez most parancs! Tudja, hogy jó lenne testtel próbálni, feloldva mindent, mit meg kell magyarázni. Egy csigaálom és támad a tűz, szeretni könnyű, mert nem menekülsz. Nincs nehéz terhem, ha álomra dől, egy csiganővel a szív tündököl. Épp ha nem fonnám a díszes haját, száz délceg férfi is kívánja már. És kívánja újra, lesz cicaharc, legyen már boldog: ez most parancs. Mert borút nem hoz, ha tavaszi fagy, egy csiganőnek az álma ha nagy.
Még mielőtt végigmész az utcán, borotválkozz meg, simogass kutyát. Még mielőtt borotválkoznál, hívj fel egy írót, dobozból gyufát. Húzzál elő, csodáld a szikrát, a tűzhely mellett várd a csodát. Mondtam magamnak: tele a padlás vallomásokkal, ez régi szokás. Még mielőtt sarkon fordulnál, hívj fel egy költőt, simogass kutyát. Bocsáss meg mindent, mi jól meggyötört a Cseresznye utcán egy szép délelőtt. Mielőtt szemed lecsuknád, mutass egy régi fogást. Mielőtt vége a dalnak, igyunk egy teát. Még mielőtt. És ekkor Anna néz rám igézőn, nyár délután, szép délelőtt. Még mielőtt arcon csókolnál, súgj valamit, mit eddig nem mondtál. S ha egyszer mégis több kell a csóknál, vallomásokkal untassuk egymást. Még mielőtt a kaput becsuknád, tölts a pohárba, igyunk egy teát. Mielőtt szemed lecsuknád, mutass egy régi fogást. Mielőtt vége a dalnak, igyunk egy teát. Még mielőtt.
Blaha Lujza tér, hajótöröttek nyüzsgő halomban. Ki tudja, mit remél? Szemét közt lépdel lyukas zsebével. Blaha Lujza tér, buszokra vár még, villamost lassít. Él a város, él, füstölve állunk, utat ha váltunk. Ölel majd, csókol, él: Blaha Lujza tér. Blaha Lujza tér, buszokra vár még, villamost lassít. Él a város, él, füstölve állunk, utat ha váltunk. Blaha Lujza tér, ölel majd, csókol a búcsúzáskor, nem tudni, mit remél.
Nézzenek egymásra, ez egy ilyen reggel! Gondolják csak végig, mióta kelnek fel? Ott a szemek mélyén emlékek pihennek, árbocok, kötelek, beszűrődött fények. Ívre kelnek mosolyok, kávét isznak tejjel, üres kézzel jöttek, ismert szenvedéllyel. Mi vert bennem tábort, mi tartott fel éjjel, régmúlt szekereknek számos reggelével? Forogjanak küllők, a zajos város ébren! Asztal köré gyűlnek, majd szóról szóra élnek. Szóról szóra élnek, mert nem bírják a csenddel, kávét isznak tejjel, ez egy ilyen reggel. Azok ott most körben mióta kelnek fel? Gondolják majd végig ismert szenvedéllyel! Simuljanak össze árbocok, fonalak, sóhaj mögött nyugvó régi nagy szavak. Forogjanak percek, lassan múljanak, megbontott táborokban mosoly-vonalak. Számoljatok össze, ha többé nem lehet, síkok számlapjával láncolt reggelek.
Minden elejtett szóban élnek s ölelnek anyák, minden megszólítottban felsejlik némi értés. Teremtő táncunk ez órán, szerelmes szép gondolat: hogy minden számba vett szólam meleget hozhat, megértést. Embernek lenni játék, játék, mely dalba hív. Áldom, csak áldom az órát, a percet, mi velünk marad. Hazugság nélküli szándék, szerelmes szép gondolat: életet hordoz, megértést, nem fedi el arcukat. Élnek még, ölelnek ők is, zúdul ránk a pirkadat, mert minden felejtett jóban itt van és velünk marad. Teremtő táncunk ez órán, míg újabb hajnal hasad. Megannyi énekelt szólam dicsérje alakodat. Embernek lenni játék, játék, mely dalba hív. Áldom, csak áldom az órát, a percet, mi velünk marad.
Hold arcú nők, olcsó gitár, nyomtatott tapéta, drága időnk. Vagy gyertyafény, szemközti ház, viharban született harmóniák. Múltam a múltad, egy pesti bár, nézd csak, a lábunk most megáll és megremeg. Egy újabb keringő felkap és megperdít, időtlen múlásban súlytalan andalít. Tű-rű-rü-rű Tá-rá-rá-rám Egy újabb keringő felkap és megperdít, időtlen múlásban súlytalan andalít. Egy újabb keringő, örökkön keringő, időtlen múlásban untalan esendő. Tű-rű-rü-rű Tá-rá-rá-rám
Megment majd a küszöbön álló omnipotens disztópia, mindenek fölött, mindenek elé régóta várt eufória. Archetípusom menedéket kér, terapeutánk ez a filozófia. Mindenek előtt lecserél minket egy entrópikus szimfónia. Most hogy végre egyformán érték monotonitás és pedagógia, köszönés helyett csak várjuk a végét: generációnk pszichózisa. Nem is kell igazán szembe kerülni, monopol a divat momentuma! Igazak között lódít valódit egy hataloméhes oligarchia. Jönnek a gépek, lemegyek sörért, díjakat oszt ma az arrogancia. Óh, te szép ország, szíven ütöttél – kátyúba fordult elegancia! Most is hiába kiáltok hóhért, mentsen meg téged az entrópia! Ha eljön értünk a küszöbön álló omnipotens disztópia. Mindenek fölött, mindenek elé régóta várt eufória. Archetípusom menedéket kér, terapeutánk ez a filozófia. Bestiális, hogy nincs felelősség – ez a hanyatló nyugat ópiuma? Tümpanon helyett betonból épít a „demokráciák” bűnlajstroma. Nem baj, ha fáradt lennél szeretni, dopaminszintünk a Dunát rekeszti. Heges a lelke, de meg lehet hágni, nem baj, ha fáradt lennél szeretni.
Te is tudod, más volt régen, nevetni a hóesésben, lélegezni hideg szélben, vagy buszra várni a szürkeségben. Nyár végi csönd félbetörve, mert egy kakas kettétörte. Az énekén hajnalt hívott, pedig sötét volt még kint ott. Egy üveg cukor voltam régen a polcon, és onnan néztem, hogy az apám türelmetlen, káromkodik örömében. Anyám szeret, a szomszéd ébren, halkul a csönd a kert végében. Itt megtalálsz évről évre, húzzuk, amíg nincsen vége. Egy üveg cukor, tudjuk végre, hogy az figyelt évről évre. Árpakávé, fehér tejpor, jó most nagyon, nem tagadom. Tücsökzene, zeng a szívem, gyermek vagyok őszi réten. Itt megtalálsz évről évre, húzzuk, amíg nincsen vége. Ez csak játék, jól tudom, elefántok a kulcslyukon. Cikóriával álmodom, várom a reggelt a hajnalon. Egy üveg cukor, tudjuk végre, hogy az figyelt évről évre. Árpakávé, fehér tejpor, jó most nagyon, nem tagadom.
155 milliméter L-ötvenkettes csőben, csodáljuk zsebre tett kézzel az uniformizált tömeget. Negyvennégy kilónyi lőszer sebesen siklik a szélben, csodáljuk zsebre tett kézzel: hatótáv ötven kilométer. Uram, áldd meg a fegyvert hasában a TNT-vel. Semmiség az, csak egy élet – nem tudják, mit cselekszenek. 155 milliméter egy nyolc méter hosszú csőben, hatótáv ötven kilométer – ugye nem talál el civileket? Uram, áldd meg a fegyvert millió fémhüvelyével. Játék volt az, csak egy élet – hogy tudnák, mit cselekszenek? Öntudat veretett fegyvert, belőled békemenet. Álljunk hát zsebre tett kézzel, még pénzre váltják az életeket.
Mondd, leszünk-e újból angyalok? Világ csodáján ámulók? Üres zsebekkel táncolok, leszünk-e újból angyalok? Mindig többre és többre vágysz, hajótöröttként, nem vitás. Hazudhatnék, de gyáva vagyok, mondd, leszünk-e egyszer angyalok? Tudok-e még figyelni rád? Tudok-e még figyelni rád? Tudok-e még figyelni rád? Ketrecbe zárnak a mondatok, fejünk felett meg az éjszakán ciripel a szellő, jelre vár – tudok-e egyszer figyelni rád? Kérés nélkül türelmesen, időt se féltve egyszeriben, omolva szeretve, bármi legyen, megszelídítve az önérzetem. Tudok-e még figyelni rád? Meglesz a válasz, egyet se félj, hallgass kicsit, most ne is remélj. Csak zörög az álom, mikor útra kél, vitorlázunk, ha fúj a szél. Leszünk-e újból angyalok? Mondatok hátán úgy vagyok. Szeretnélek, ha rám hagyod – leszünk-e egyszer angyalok? Tudok-e még figyelni rád?